Enszilva

magamnak írom

Három regény

Wiesel – Semprun – Kertész

 

Három regény amely értéket hordoz, három regény összehasonlítva:

 

Elie Wiesel 1960-ban írott Az éjszaka című műve, Semprun, A nagy utazás című regénye és

Kertész Imre, Sorstalansága.

Wiesel 1928-ban született, Semprun 1923-ban, Kertész 1929-ben. Wiesel 16 éves volt, amikor deportálták, Semprun 20, Kertész 15.

A három regény főhősei is ilyen korúak:

Wieselé 12-16 éves, Sempruné 20-21, Kertészé 15-16.

 

Semprun könyve 1963-ban jelent meg Franciaországban, majd egy év múlva hazánkban is, pár év alatt népszerű olvasmány, kultuszkönyv lett. Wiesel regénye kevésbé ismert, bár minden fontosabb műve megvan magyarul, és talán köztudott, hogy 1986-ban Béke Nobel-díjat kapott. Kertész művét talán az irodalmi Nobel –díj után ismerte meg a magyar olvasó.

A három regény ábrázolta világ ezernyi kisebb-nagyobb mozzanatában közös: Semprun főhősét Buchenwaldba deportálták, Wiesel elbeszélője megjárta Auschwitz, Birkenau, Bena, Gleiwitz és Buchenwald táborait, Kertész Imre főhősét Auschwitzba, Buchenwaldba és Zeitzbe hurcolták.

 

Az éjszaka és a Sorstalanság

Elie Wiesel regénye fejlődésregény. Gyermek-főhőse a tradiciótól jut el a tagadásig. A regény első lapján ez a fiatal ember tanítót keres önmagának ahhoz, hogy mélyebben elsajátíthassa a Talmudot. Hite a család és a városi zsidó közösség hitében gyökerezik, éppen ezért kételyek nélküli. A regény utolsó lapjaira az elbeszélő Isten létét kérdőjelezi meg.

Kertész Imre hőse is változik a regény folyamán, mégsem fejlődésregény a műve.

Nincsenek látható, sem gondolati –szellemi –világnézeti-ideológiai, sem érzelmi-közösségi előzményei a regény elején. Sehová nem tartozik, édesapja mellett nevelőanyja van, édesanyját hetente kétszer látja, a szülők válása miatt valaha élt internátusban is.

Hiányzik mögüle a biztos közeg –és visszatérése után ugyanúgy hiányzik. Egyedül áll a világban, fájdalmasan egyedül, és sohasem volt valamely emberi vagy szellemi közösség lényeges tagja. Kezdeti naivitása változik a regény végére, de nem valamely kialakult ideológia irányában, hanem csak egy érzést tud megnevezni: a gyűlöletet. Azt is különbség nélkül: amikor az újságíró megkérdezi tőle, ki iránt érez gyűlöletet, a válasza: mindenki iránt.

 

Elie Wiesel regényében határozott iránya van a történetnek. Ahogyan a főhős fiú világnézete megváltozik, hite leépül, éppúgy, ezzel párhuzamosan szűnik meg az a zsidó közösség, amelyhez tartozott. A regény első lapjain egy élő, valós közösséget látni, Máramarossziget zsidó világát, majd az első fejezet ennek felszámolását mondja el. Kertész Imre regénye nem mutatja be a fővárosi zsidóság sorsát, egyáltalán nem rajzolja föl a főhőssel történtek hátterét. Éppen ezért nem is halad semerre az elbeszélés, egy állapotot látni, ismerni benne, a sorstalanság állapotát és érzését, és ami változást ebben tapasztalni lehet az szinte semmi. Wiesel regénye fejlődésszerű, leépülés- történet. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a regény értékvesztések sorozata. A főhős elveszíti a városát, elveszíti családját, neki fontos embereket, a hitét, az apját. Kertész műve eleve, állapota értékhiányos és a főszereplőnek ebben kell léteznie. Vesztesége fájdalmas, de az olvasó nem érezheti ezt a fájdalmat: az apát elviszik munkaszolgálatra, a fiút begyűjtik a csendőrök, az anya meg sem jelenik a regényben, a táborban a fiúk egy ideig fel-feltűnnek majd végképp nyomukat veszti az olvasó, van egy –két vázlatosan megrajzolt arc, néhány távoli ismerős, más senki.

Talán egyedül Citrom Bandi ábrázolásában érezni emberi melegséget, de az ő jelenléte is epizódszerű marad. A regény az értékhiány állapotában íródik, eleve az elidegenedésben és ebben nem történik semmiféle változás.

Wiesel regényében az értelmezési keret a hit. A főhős is, az elbeszélő is vallásos zsidó, akinek a szemében az értékvesztések közül is a legsúlyosabb és minden mást megmagyarázó a hit elvesztése. Kertész főhőse számára a hit nem kérdés. Vannak a regényben vallásos zsidók, rokonszenvvel ábrázolja őket a mű, de az elbeszélő őket ugyanúgy állítja az olvasó elé, mint bárki mást. Kertész nem mutat fel más értelmezést: sem vallás, sem politika, sem történelem, sem filozófia nem ad kulcsot ahhoz amit bemutat.

Van egy apró kép, a tükörben megjelenő arc képe, amely nagyon közös és mégis nagyon más a két regényben. Wiesel könyve az alábbi mondatokkal fejeződik be:

Egy napon erőm megfeszítésével föl tudtam kelni. Látni akartam magam a szemben fekvő tükörben. A gettónapok óta nem néztem tükörbe. A tükörből egy hulla nézett rám.

Azóta sem tudom feledni a tekintetét.

 

Kertész regényének az utolsó fejezetében olvasható egy részlet arról, hogyan jelenik meg a főhős arca a tükörben:

Arcom is meglepett kissé, mikor a néhai SS-kórház egyik lakályos, tükörrel is berendezett szobájában először láttam meg, mivel régebbről egy másik arcra emlékeztem.

 

Ami közös a két leírásban: mindkettő egyes szám harmadik személyben beszél arról az arcról, amely a tükörben megjelent, mindketten önmaguk tükörben látott képére mint idegenre tudtak csak tekinteni. Wiesel számára a szem fontos, nem is mint testrész, nem biológiai értelemben, hanem a tekintetről ír, mert a szem a lélek tükre, az arc Isten képmása, a tekintetben Isten jelenik meg, illetve jelenne meg, ha nem egy halott tekintete nézne vissza a tükörből. Kertész leírásában nincs szó a tekintetről, legfeljebb nézésről, és az arc vonásairól, redőiről, a szemek táskáiról, a megkínzott és meggyalázott emberi arcról beszél.

 

A Sorstalanság: elbeszélés látszólag naiv szenvedéstörténet, a Biblia mítoszainak súlyos stílusát idézi. Naivitása nem filozófiai hanem azon túl van, maga  a cím jelzi a görög tragédiák ellenpontjáról van szó.

Teremtett a holokauszt értéket? – Kertész szerint: igen! A Sorstalanság minden eddig írott holokauszt –regény legtökéletesebbike.

Az elbeszélés látszólag naturalista, de ez a látszólagos naturalizmus tökéletesen szimbolikus.

A Sorstalanság hőse ártatlan, a holokausztba vetett ártatlanság maga. Bármennyi gonoszságot követnek el rajta, ő még a teljes testi legyengülés állapotában, még a halál mezsgyéjén sem tesz semmit, amit rossznak erkölcsileg kétértelműnek neveznék.

A holokauszt füstje hosszú, sötét árnyékot borított Európára, a Sorstalanság hősét a holokausztba vetették, nem pedig a pokolra. A szenvedésektől bölccsé és öreggé vált a gyermek – az abszolút szépsége nem írható le, úgy leírhatatlan az abszolút borzalom is – a gyilkos: gyilkos akárhol gyilkol is. Ártatlanokat öltek meg, akiknek semmi bűnük nem volt. Minden ok nélkül ölték őket, nem azért, amit csináltak, hanem a puszta létükért amiért azok voltak akik. Ez a keresztre feszítés szimbóluma, itt egy népet feszítettek keresztre. A hitlerizmus és a holokauszt mitológiai-történet. A zsidók meggyilkolásának nem volt hivatalos politikai motivációja. Egy fajt, egy népet akartak kiirtani. Ezt a fajt, ezt a népet a gyerekeivel együtt akarták kiirtani: még az írmagjukat is meg kívánták szüntetni. A zsidóknak mint Isten kiválasztott népének egészének a kiirtása a központi célként jelent meg az egész náci uralmi rendszerben és gondolkodásban. A gonosz mindig gonosz maximákon alapszik, ha az emberek rossz ösztönökre hallgatnak, meg tudnak ölni ezer embert, de milliókat nem lehet gonosz ösztönből megölni. A totális rendszer – a náciké – emberek millióit azért tudta megölni, mert elveik torzszüleményből eredtek.

 

A nagy utazás és a Sorstalanság

Mindkét regény alapkérdése a történetek elmondhatósága. Semprun regényének alapmotívuma az, hogy 16 évig hallgatnia kellett azért, hogy utóbb elmondható legyen a történet, Kertész Imre regényének a végén jelenik meg ez a problematika, azokban a félig-negyedig egymást értő vagy teljesen értetlen beszélgetésekben, amelyeket a főhős visszatérte után folytat, ezek a beszélgetések az első elbeszélései (megőrzési? elmondási? elhallgatási?) kísérletei a történetek elbeszélésnek, nem kiindulópontjuk, hanem eredményük a hallgatás.

A regény utolsó mondatai erről szólnak, az elmondhatatlanságról, a lényeg elmondhatatlanságáról.

Zavarba ejtő mondatok ezek:

Mindenki csak a viszontagságokról, a borzalmakról kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.

 

Ezek a mondatok azt hangsúlyozzák, hogy az átélő egészen másra és máshogy emlékszik vissza, mint a kívülállók, a szemlélők, az akár rokonszenvező otthon maradottak. Egészen mást kérdeznek a kérdezők, mint amit az elbeszélő mondani akarna, és egészen másról beszélne az, mint amit a hallgatóság várna.

 

A két regény szerkezete, nézőpontja és világlátása teljesen eltér egymástól. Semprun regénye három napba, a lágerbe való utazás történetébe sűríti sok év eseményeit, élményanyagát.

A regény kerete a vonat elindulása és megérkezése, eközben az író az eltűnt idő nyomában elindulva keresi a múltat, igyekszik rekonstruálni a történeteket. Zárt a cselekmény ideje, Semprun többször elismétli, hogy most 4 nap 5 éjszaka történetét meséli, de ebben a négy napnyi regényidőben mind a múlt, mind a jövő sok eseményt sűrít bele. Kertész regénye hosszabb időt ölel föl: az apa munkaszolgálatra történt behívásától a hazatérés utáni első napig linerálisan mondja el a történeteket, egyetlen cselekményívet épít fel, nincsenek sem előre – sem hátraugrálások, nincsenek epizódok, nincsen semmi más, csak a megtörténtek. Nincs magyarázat sem, értelmezés sem, reflexió sem, pusztán a nehézkesen, csikorogva, érzelemmentesen elmondott történet. Ez történt, mondja a regény, így történt, és nincs semmi más biztos benne, csak maguk az események, azok is csak úgy, ahogy a főhős látta, átélte és felfogta. És a főhős: mindkét regény énregény, a főhős egyes szám első személyű elbeszéléséből ismerhető meg a történet. Az ő nézőpontjából látható mindenki és minden, a főhős személye és látószöge a két regény kulcsa. Kertész főhőse a 15 éves Köves György úgy éli az életét, mint egy eddig még keveset látott, keveset tapasztalt, a vele és a körülötte történtekről keveset gondolkozó lény. Gyerek mert szemhatára nem terjed tovább saját világának határainál, tapasztalatai nincsenek és legfőképpen minden vele történt dolgot a maga közvetlenségében fog föl. Nem tulajdonít jelentést a dolgoknak, nem helyezi őket valamely értelmezési keretbe, nem igyekszik megtalálni a dolgok értelmét, összefüggéseit, jelentését. Semprun főhőse: értelmező, reflektáló. Egyes események egymásból következnek, az író néhány napja, az odautazás jelzi, hogy ennél súlyosabb élmények később következtek, de azokat hallgatás borítja.

Kertésznél az egyes események pusztán egymás után jönnek. Egész elbeszélése felölei az egész lágeridőt, mert az egyes pillanatok csak önmagukat jelentik, nem dúsulnak fel sem múlttal, sem jövővel, Semprun főhősének van múltja, van saját élete, van élményvilága, Kertész Imre hősének csak jelene van. Nem védi meg sem emlék, sem varázslat.

 

 

Semprun elbeszélője számára létezik viszonyítási pont, vannak olyan történelmi emlékei, gondolati-filozófiai-kulturális élményei amelyek értelmezik számára a történeteket. El tudja helyezni őket valamilyen szellemi keretbe, mindaz amit elmond, nem elszigetelten álló, önmagában létező izolált eseménysor. Kertész főhőse számára ilyen viszonyítási pontok nem léteznek. Önmagában és értetlenül áll egy eseménysor előtt, és ezért annak megértésében sem hagyatkozhat másra, nem hagyatkozhat történetfilozófiai, irodalmi, gondolati segítségre. Amit átélt: izolált és értelmetlen megérthetetlen eseménysor. Semprun történetfelfogása szerint minden szükségszerűen történik, az író dolga ennek a szükségszerűségnek a felgöngyölítése. A történelem egészét is értelmes folyamatnak tekinti, amelyben okok és következmények vannak, amelyben vannak mélypontok és nagyszerűségek, vannak tragédiák, de van katarzis is. Felfogásában a koncentrációs tábor, a láger: történelmi katasztrófa. Kertész Imre szerint minden véletlenül történik, ezért a történetek nem kínálják föl a megértés lehetőségét. Nincs tragédia, tehát nincs katarzis sem. A nagy utazás főhőse és szerzője egyaránt hisz az ember alkotta történelemben, a történelem alakíthatóságában. Az ember egyszerre következménye és formálója a történelemnek. Az ember cselekvő lény, alakítója a történelemnek.

A Sorstalanság írója abból indul ki, hogy a történelem emberek feletti erő az egyén túlságosan kicsi és magára hagyott ahhoz, hogy alakítója lehessen. Nem alkotója, pusztán elszenvedője a történelemnek. Nincs lehetősége választani, a vele történtek nem függenek össze azzal, hogy helyesen vagy helytelenül cselekszik. Számára nem tragédia ami vele történt, hanem iszonyat, ezért nincs mód a megértésre és a katarzisra sem. Az ember csinál valamit, mert csinálnia kell, de nem választ. Ahogy leírja: mindig jön a következő lépés, mindig lép egy kicsit előrébb egy sorban, araszol előre, és figyelmét kitölti az a figyelem amellyel a soron következő lépésre koncentrálnia kell.

 

Az író a szereplőinek tetteit sem ítéli meg morálisan, nem minősíti őket gazembereknek vagy tisztességeseknek. Semprunál minden szereplő minden tette erkölcsi megítélés alá esik. A látószög egészen más, Semprun felülről nézi az eseményeket egy olyan ember nézőpontjából aki érti, azt ami történik. Kertész alulról látja az eseményeket, távlat, történelmi dimenzó nélkül. Az elbeszélés pillanata közel áll az elbeszéltekhez, nincs rálátása arra, mit élt át. Értetlenül áll az események előtt, a megértés lehetősége, sőt szándéka nélkül. Köves György naiv elbeszélő, aki csak abból a pozicióból képes látni az eseményeket ahonnan átélte. A két regény végkövetkeztetése radikálisan különböző: Semprun a harcot hirdeti meg mindenfajta fasizmussal szemben, olyan társadalmi –történelmi feltételekért és körülményekért amelyek biztosítják az ember szabadságát, és amelyek elkerülhetővé teszik, hogy ilyen történelmi iszonyat még egyszer bekövetkezzen. Köves Gyuriban egyetlen érzés van a regény végén: a gyűlőlet. Ez nem konkrét embereknek szól, nem politikai pártoknak, ideológiáknak hanem mindennek. Semprun hőse számára az élet nemcsak folytatható, de új értelmet is nyer azzal, hogy megtapasztalt valami iszonyatot, Kertész hőse számára az élet folytatandó, bár nem folytatható.

 

Semprun regénye egy értelmes és emberi világ egy konkrét történelmi szennyről szól, Kertész Imre regénye a hideg világ embertelenségéről. Semprun alapélménye a szabadság, Kertész Imréé a kivetettség. Regényében az önmagában álló ember és egy üres világ van a középpontban, Auschwitz nála az elidegenedett lét egészének metaforája, Semprunnél a történelmi lét egy darabja, viszonyitási pont, ahol Auschwitz árnya rávetül a világra, Kertész regényében Auschwitz a világ.

 

Végül

Ha a három regényt helyezném egymás mellé, először a művek címének hasonlósága és különbözősége ötlene a szemembe. Az éjszaka, A nagy utazás: egy-egy nagy metafora.

Konkrétan Az éjszaka : a lágerben töltött első, véget nem érő éjszaka, amely egyetlen hosszú éjszakává változtatta az életemet-

amely megölte a főszereplő hitét, lelkét, amely egész későbbi életének sarkkövévé vált. Metaforikusan: a pusztítás éjszakája, a sötétség éjszakája, a sötétség birodalmának uralma.

A nagy utazás hasonló cím: a regényben a Buchenwaldba tartó négy napos utazást jelenti, amely a regény cselekményének keretét adja. Másik jelentése az utazás az egész láger egy elvontabb jelentéssíkon pedig a gondolati utazást jelenti, amelyet az elbeszélő tesz a múltba, a 16 évvel korábbi események világába. A Sorstalanság cím fogalmi, elsőre nehezen érthető, nehézkes, idegen szó, egy elvont fogalom, a sors kap egy fosztóképzőt, majd egy elvont főnévképzőt. A szónak a regényben nincs megtalálható konkrét tartalma, nem idéz föl képet sem. A sorstalanság: emberi létállapot, amiben Auschwitz nem konkrét történeti probléma, hanem világállapot.

Semprun politikai keretbe helyezi a maga lágertörténetét, Wiesel egy vallásos paradigmába, Kertész számára nem létezik ilyen, a történéseket megmagyarázó paradigma.

Wiesel és Semprun elbeszélője felnőtt elbeszélő, Kertészé viszont kamasz. Számára nem létezik semmiféle nagy világmagyarázó elv, semmiféle értelem amely telítené az eseményeket.

 

Ez a három regény, ez a három holocaust-történet egyaránt fontos, és értékes.

Másként beszél a 20. század korszak-meghatározó, szellemileg új korszakot jelentő traumájáról. A regényeket összehasonlítva a legpontosabb képet lehet megrajzolni Kertész Imre munkájáról, és ekkor rajzolható meg tökéletesen a Sorstalanság szellemi helye is.