Enszilva

magamnak írom

 

Jin és Jang

 

Mit láttam benne?

Hőst, szentet, királyt?

A rendetlen szabályt?

A magam végzetét?

Egy út kezdetét?

Gyászt, magányt, titkokat?

Dacot és szitkokat?

A jövőm rémálmait?

Egy torzonborz állat vágyait? Istent, akit meg kell váltani?

És még azt, hogy jönnek a pokol zászlai?

Hogy az ellenség én vagyok?

Azt, akit soha el nem hagyok.

 

Miért jelent nekem oly sokat? Talán a legtöbbet, régóta. Nehéz lenne megmagyarázni. Ráadásul teljesen felesleges, mint általában mindenféle magyarázat. Hát akkor? Az önarcképe ott van a polcomon. Egy napra se tudnék megválni tőle. Pedig nem egy férfiszépség! A fényképet senkinek nem adom oda. Erőt kapok tőle. Vagy biztatást? Nem hinném. Ez valamiféle tápszer. Mindennap megnézem. Vagy ránézek. Vagy hónapokig kézbe se veszem, de érzem a jelenlétét. Az állandó jelenlétét.  Mert visszatérnek a szavak,  amiket mondott:

Jelenlegi életembe nem fér bele egy kapcsolat. Ha van, mint volt, csak idegesített, mert nem tudtam rá sem időt, sem energiát szánni. Éppen ezért áltatás lenne, akár egy perccel is, ha húznám ennek a tisztázást.

A nagy szerelem fokozatosan elhal, nem okozhat különösebb fájdalmat. Minimum egy év és elmúlik ez a keserűség – mondta

Dr. Lénner, a lelki dokim. Majd egy receptre ezt írta: Rengeteg apró szerelem, kaland akad az életben. Jönni – menni az éjszakában ez a feladat. Legyen ott a kódnak a rendszere magánál, hogy senki sem akar feltétlenül hosszú távra tervezni. Nem tudhatja elsőre, hogy halálosan szerelmes lesz. Hacsak nem halálosan szerelmes. Ezt a ritka alkalmat próbáljuk mindannyian elcsípni.

 

Nem érdekelt a receptje.

Majdnem meghaltam.

Nem tudtam enni, csak a leveleit olvastam:

 

Ritkán zuhant depresszióba, - írta, - de akkor nagyon. Eddig összesen két hét volt ilyen, gyorsan túltettem magam szinte mindenen. Mert hiszem, hogy új nap, új lehetőség és esély mindenre. Meglehetősen agyalós, elemzős, ugyanakkor laza és még bőven gyerek vagyok. Talán életvidám és huncutszemű is. Szomorú tapasztalata bőven volt az életemben, amit a szükséges rosszként éltem meg. Értelmes és érzelmes szeretnék lenni, aki lazán elegáns, inkább derűs, de határozott, legtöbbször óvatos, mert a tűz forró tud lenni, és persze ritkán sebes.

A nő mellé férfi kell, akkor is ha a munka tölti be az ideje nagy részét és majdnem minden energiáját az köti le. Ami egy férfi és egy nő között létrejöhet az a legjobb az életben. Legyen az erotika, szenvedély, vagy szerelem. Kevés ember teljes egyedül, még az sem aki ezt fennen hangoztatja. Egy férfi csakis akkor férfi, ha mellette egy erős nő áll, és ugyanez viszont.

Nem feltétlen keresem a Nőt. Azt hiszem: kicsit várom, hogy a pillangó szálljon a vállamra. Két éve nincsen kapcsolatom, és csak azért, hogy legyen, nem is lesz. Ma már egyre nehezebb kérdés ez. Leginkább a munkába menekültem, építettem egy házat vidéken, és elvagyok. Szépen, szerényen.

Általában minden ünnep érdekes a számomra. Nem szeretem a felhajtást, soha nem is szerettem. Ha lehet csendes helyen, lehetőleg jazzt hallgatva, és egy üveg finom borral elmélkedem. Olyankor értékelek, és rendezek. Ha mellém csapódott valaki, csend volt, mert nekem erről szól. Belváros: csendes hely, sokakkal magányban. Lehet, hogy a magányt nem megszokjuk, inkább elviseljük? És akadnak – nem is kevesen, - akiknek ez nem választás hanem sors.

És inkább parton lent, mint hegyen fent. Inkább adok, mint kapok. Azt hiszem.

Szeretek filmeket nézni. Szeretek olvasni. Szeretek elmélyülni bármiben. Legyen az egy fénykép, vagy egy ember, mindegy. Néha nekiállok régi fényképeket nézegetni. Szeretek félálomba lenni, még nem alszom, de már ki tudom vonni magam abból, hogy itt vagyok. Sokszor azt is érzem, hogy elvágyódok innen. Közben meg tudom, hogy itt van dolgom. Biztonság és szabadság. Muszáj, hogy gondolatok szülessenek.

Szeretem az őszinte mosolyt, a vidám gyermeki kacagást, a szűnni nem akaró életkedvet is. De volt már úgy velem, hogy minek és miért jöttem a világra, kinek és kihez tartozom valójában, és hova megyek a világba. Lehet, hogy a boldog gyermekkor után sokkal gyorsabban hullik darabokra a világ és lehet, hogy egy emberélet kell ahhoz, hogy újra összerakjuk az elemeit? Munkába menekülnek azok, akik a magánnyal nem tudnak mit kezdeni. Néha jó, aztán megszokjuk már. Az emberi lét csodálatos megmenekülések és végzetes balesetek láncolata.

Nincsenek rá egyértelmű megfejthető válaszok, olyan események hálójába kerülhetünk, amelyek egy csapásra megváltoztatják az addigi sorsunkat. Találkoztam már olyan emberrel, akit egy véletlen telefonbeszélgetés, téves kapcsolás által ismertem meg. Nem tudhattam a találkozás mit hoz, tán sok kellemes órát, napot, vagy csak pár percnyi bánatot. És a kudarc, ami engem ért, az egy alkalom lett a jobb újrakezdésre.

Lehet, hogy a keserűség: gyönyörűség. Akikkel nem tudok kapcsolatot tartani, azokra haragszom, de igazából csak azokra haragszom, akiknek a cselekedetei fontosak a számomra. Több titkot rejt az élet, mint amennyit képesek vagyunk feldolgozni. Mi a különbség álom és valóság között? Mi a boldogság? A harcban született nyugalom? Először van harc, utána a szavakkal leírhatatlan, minden emberi örömnél szebb beteljesedés? Szeretek hóesésben sétálni, amikor még friss. Mint ma. Nincs előttem letaposva, én érintem először. Azt hiszem, olyankor szeretném az arcomat belemártani és pont olyan tiszta lenni kívül –belül, mint maga a hó. Amikor az utcai lámpák fényénél látom a sűrűséget, az a legszebb, amit még senki sem festett meg. Amennyi hópihe, pont annyi élet és élmény születik, születhet, pont akkor, csak nem ott.

Nem szoktam meg a magányt, nem is akarom.

 

Vannak szeretteim, barátaim, akik nem engedik, akikért jó felkelni, akiknek nagyon jó adni. Elfogadom, hogy türelmesnek kell lenni, mert ha nem maradok nyugton, nem lesz pillangó… a környékemen sem. Nem szállok virágról virágra, hanem minden virág felett, és egyiket sem zavarom, hanem elrepülök felettük, gyönyörködöm bennük, és mindegyiknek beszívom az illatát, mert szépek és egyediek. És remélem, lesz majd egy virág, ahol még senki sem pihent meg úgy, ahogy én megpihennék…

 

Olyan társat szeretnék, akit lehet szeretni, de nem lehet elfeledni. Aki ott marad és nem elszakad. Akit jó megcsókolni és nehéz felbosszantani. Aki jön térden állva, vagy sámlin állva. Aki kedveskedik, de tud kemény lenni. Aki elkezd beszélni és aki miatt nehéz megszólalni. Akit nehéz megkapni, és akit lehetetlen elhagyni!

Tudom mind egyedül halunk meg. Egyedül. Ki szeretetben, ki anélkül. Lehet, azon fogok meditálni, milyen izgalmas, jó életem volt. Lehet, hogy nem. Az életemben sokszor nem döntök nagyon jól. Sokszor ismétlődnek bizonyos fordulatok, tán mert meg akarok bizonyosodni arról, hogy tényleg úgy kell-e történnie. Odamegyek a pofonért még egyszer. Előfordul. Hogy biztos úgy van-e.

A bölcsek szerint: a mázlit a génjeinkben hordozzuk. És a nagy találkozásokat a gének döntik el. És két örök dolog van a világon: a gyémántok és a gének.

 

A férfit a nőt választja. A kezdeményezéseket igénylik a nők, viszont rögtön jelzéseket adnak, tetszik –e nekik a férfi. Ha egy mondattal többet mondott, vagy egy picit többet mosolygott. A férfiak esetében is minden udvarlás más. Van, hogy nem udvarolsz, egyszer csak benne találod magad egy kapcsolatban. Van, hogy udvarolsz és bekönyörgöd magad egy szerelembe.

Egy lényeges dolog: Ha valakivel találkozol és olyan könnyedén beszélgetsz vele akármiről, például a környezetvédelemről, a reinkarnációról, az időjárásról, a képregényekről, hogy az közben még szórakoztató is, akkor összeilletek.

Mások a nők, a múltjuk a szerelmeik. Őrzik a fotót a férfiről, minden dátumra emlékeznek, pontos képeket, érzeteket el tudnak mondani a nagy szerelmeikkel kapcsolatban.

A pasik: római hősök. Arra emlékeznek, kik akartak lenni. Mit akartak megmutatni a világnak. Ragaszkodnak is, és halálosan büszkék a hozzájuk tartozó nőre.

Két különböző dolog: férfi / nő, két elem alkotja a fogalmat, hogy ember.

 

 

Nagyon régóta várok egy beszélgetésre. Egyszer majd leülünk valahol. Talán egy kávézóban egy asztal mellé. Egy aránylag csöndes kis vendéglőbe. Esetleg a teraszra, úgy nyár végén, ősszel. Ilyenkor már hűvösebb az idő, és rajtunk kívül talán már nem is akad vendég.

Egy mozi előcsarnokában. Egy kültelki házban, behúzódva a hátsó szobába. Lehet, hogy összeakadunk valahol az utcán. Mint két járókelő. Két meglehetősen fáradt járókelő, akik azért még mindig várnak valamire.

Akárhol is akadunk össze. Ő nem fordul el tőlem. Megismer. Felismer.

Ő azért nem haragszik túlságosan rám. A hallgatás még mindig elviselhetőbb, mint az üres darálás. A csöndből mindig születhet valami.

De most talán megtörnénk a csöndet.

Az biztos, hogy én kezdeném valamilyen ostoba panasszal. Bágyadt dallam az én panaszdalom. Hiszen, ha Ő rákérdezne, én semmit se kérdeznék tőle. Nem faggatnám más nőkről, szeretőkről, vágyakról és kudarcokról. Ha el akar valamit mondani, mondja el magától.

Csak ne akarjon megnyugtatni, mert akkor…

Lehet, hogy összekapunk? Hogy a nagy veszekedés lóg a levegőben, ami egyszerre csak kirobban. Az se olyan nagy baj.

Mindig csak azzal tudtam igazán veszekedni, akit szerettem.

Különben azért valamit mégiscsak megkérdeznék. A humora? Az hova tűnt? Ezt megkérdezném. Egyébként békén hagynám.

Csak üldögéljen egy kávézói asztal mellett, a vendéglőben, a teraszon, a mozi előcsarnokában, a kültéri házban, a hátsó szobában.

Ha nem akar beszélni – azt is megértem.

Egy idő után elbúcsúzunk.  És ő megy tovább a maga útján…